A szocialista országok három fizetőeszközt használtak. Az adott ország helyi pénzét, Magyarországon a forintot, amelyet a Központi Bankjaik bocsátottak ki a belső forgalom számára. Használták konvertibilis devizákat a nyugati országokkal való kereskedelemben, valamint a transzferábilis rubelt a keleti kereskedelemben. Ezt a rendszert váltotta le fokozatosan a jelenlegi külföldi devizaalapú pénzrendszer. A transzferábilis rubel 1991-ben szűnt meg, amikor az egykori szocialista országok áttértek a dollárban történő elszámolásra. Ekkor vonta ki magát a Magyar Központi Bank, az MNB, az Országgyűlés és a Kormány irányítása alól. Fokozatosan beszüntette a forintkibocsátást, és a forgalomban lévő munkaalapú pénzt, valódi forintot, elinflálta, és így helyet teremtett a beáramló deviza átváltásakor kibocsátott – és a külföldi pénz magyar ruhába öltöztetésére használt – ál-forintnak.

Varga István írja Zsákmányéletünk című tanulmányában, (Magyar Nemzetstratégia, 2008, 323. old.) hogy amikor a hivatkozott törvény életbe lépett, már elvitték az MNB trezorjából a magyar állam 35 tonna aranytartalékát. Az aranynál is jobb biztosíték lépett a helyébe. „Az MNB legfelső szintjén berendezkedett az IMF képviselője  1990 áprilisában, hogy segítse az IMF magyarországi kormányzóját – aki történetesen a Nemzeti Bank elnöke – az IMF képviselői több éves megbízatásuk lejártával pedig itt maradhattak MNB alelnökként, monetáris tanácstagként, hogy tovább garantálják megbízóik érdekét. A tulajdonos magyar államot képviselő pénzügyminiszter, mint a kormány tagja pedig ki volt/van tiltva saját intézményéből.”
Varga István ez után arról ír, hogy Magyarország 1982 és 1990 között öt alkalommal vette igénybe az IMF készenléti hitelét. A hitelek felvételének az igazi oka az IMF feltételek Magyarországra kényszerítése volt. Ennek lényege a keresletkorlátozás: a költségvetési kiadások csökkentése, bérleszorítás, a vállalatok hitelezésének szűkítése, importkorlátozás, ár- és árfolyam intézkedések. Ezek a megszorítást kikényszerítő diktátumok az IMF alapokmányával is ellenkeztek. Az 1984-es IMF készenléti hitel már szerkezetátalakítást is előírt. Gyorsult az eladósodás, megrendült a külső hitelképesség, ezért Magyarország arra kényszerült, hogy Magyarország 1984-ben három éves stabilizációs programot indítson be, és erre kérjen újabb készenléti hitelt.

Mit követelt az IMF? Költségvetési kiadáscsökkentést, a belföldi hitelek mérséklését, az import fokozatos liberalizálását, adó-, ár- és bérreformot, a bankrendszer fejlesztését, a társasági törvény bevezetését. 1990-ben az ország gazdasági, pénzügyi mélyponton volt. Mindez az IMF-fel való együttműködés nyolc éve után. Már ekkor fel kellett volna tenni a kérdést, hogy nem-e a Valutalap követelményeivel van a baj? A nemzetközi pénzvilág és a hazai pártállami nomenklatúra középső rétegét alkotó pénzügyi technokraták azonban tovább hajszolták a pénzuralmi stratégiát. Felgyorsították és kellő előkészület nélkül végrehajtották a privatizációt, felszámoltak 1,5 millió munkahelyet, sürgették az importot, a tőkebeáramlást, a Jegybank pénz lecserélését kamattal megterhelt devizából átkonvertált adósságpénzre.
Emiatt tovább gyorsult az állam eladósodása, amelyért a társadalom megtévesztésével a kormány túlköltekezését tették felelőssé. A 35%-ot is elérő inflációra és a rekordmagasságú kamatra nem voltak tekintettel. A Nemzetközi Valutaalap számára a személyi adózás növelése, a nemzetközi társaságok számára kiharcolt kedvezmények, a bankok konszolidálása címén azok közpénzből való feltőkésítése, majd pedig eladása volt a fontos. Közben létrehozták a bankközi devizapiacot, és a Budapesti Tőzsdét. Magyarország sorra vette fel a szerkezet-átalakító és kiigazító programokhoz kötött hiteleket. Ezek a hitelek a vállalt kötelezettségek számonkérhetőségét célozták, valamint a tömegesen ideérkező külföldi tanácsadók kiemelt díjazását.

A Világbank szakértői 2005-ben készített tanulmányukban sikeresnek minősítették tevékenységüket a közép-európai gazdaságok lerombolásában, amelyre azért volt szükség, hogy helyet teremtsenek a betelepülőknek. Rámutattak, hogy világszerte sok gazdaságot szabályoz a bankrendszer, és a ’kreatív rombolás’ elsősorban ott volt igazán sikeres, ahol a bankok függetlenségét biztosították, majd pedig privatizálták, elsősorban külföldiek számára. A magyar nemzeti vagyon magánosítása során a magyar polgárok nem váltak tulajdonossá. A külföldieknek pedig elsősorban a magyarországi piac kellett. Felszámolták a feldolgozóipart, a bányászatot, elvették a külpiacokat és a magyar munkaerő át lett irányítva az alacsonybérű, kis hozzáadott értéket képviselő, szerelő-összeszerelő munkára. A magyar vállalkozókat tudatosan kiszorították a nagyobb méretű tulajdonszerzés lehetőségéből. Nem a szocialista tervgazdaságban működő egykori állami cégek feljavítása volt a cél a piaci-rések kihasználásával. A meglévő, jól működő vállalatokat tették tönkre a pénzeszközök elvételével és adták át a külföldi szereplőknek.

Az MNB megszüntette az exporthitelezést, a Nemzetközi Valutaalap előírásainak megfelelően. A kormány rövid idő alatt túl adott a külkereskedelmi vállalatokon, amelyek így „láthatatlan kezekbe kerültek láthatatlan ellenértékért”, ahogyan azt Varga István megfogalmazta. Tudatosan lerombolták a nyugati piacot és az oda exportáló vállalatokat, szövetkezeteket, vagyis felszámolták az adósságszolgálathoz szükséges konvertibilis devizát hozók tevékenységét. Az így elmaradt devizabevétel fokozta az eladósodást, felborította az addig többletet mutató fizetési mérleget, és megjelent egy újabb ok a tőkebeáramlás szükségességére, és a hazai tőke kiszorítására. Az exportra termelő vállalatok és szövetkezetek, valamint más beszállítók tönkrementek. A vállalatok tönkremenetelét siettette a már említett rendkívül magas alapkamat, és az ugyancsak tudatosan kialakított magas infláció.
Az MNB erre hivatkozva fokozatosan leértékelte a forintot, és így a magyar nemzeti vagyon egyre olcsóbb lett devizában számolva. Ugyanezen okból a magyar munkavállalók bére is leértékelődött. A konvertibilis devizapiacokhoz hasonlóan, felszámolták a transzferábilis rubel elszámolású keleti piacot is. Mindezek következtében a jármű, a gépipari, az elektronikai, az élelmiszer-feldolgozóipar és a mezőgazdasági termék-feldolgozó vertikumok munka, pénz és piac nélkül maradtak. Az 1980-as évek második felében már előretekintő műhelymunka folyt a jövő pénzügyi rendszerének a kidolgozására. Ennek az volt a célja, hogy fennmaradjon a Szovjetunió és birodalma felbomlása után is az egykori KGST országok egymás közötti együttműködése és kereskedelme. Ezt lehetővé tette volna a transzferábilis rubel helyébe lépő, új elszámolási rendszer, amelyet az érdekelt országok közösen hoztak volna létre. A nemzetközi pénzügyi rendszer irányítói azonban ezt a megoldást elutasították, mivel a dollár meghatározóvá tétele döntő hatalmi eszköz volt a számukra.

Magyarországon jegybank által kibocsátott pénz volt forgalomban. A tudatosan magasra emelt kamatlábbal az MNB fokozatosan elinflálta a jegybank-pénzt, és a hitel szűkítésével kivonta azt a forgalomból. Az ország saját pénzét fokozatosan lecserélte a külföldről beáramló devizának forintra való átváltásával. Olyan fizetőeszközre - mint már kifejtettük - amely valójában külföldi hitelpénz volt, magyar forintruhába felöltöztetve. Ez a kamatozó hitelpénzként beérkező deviza tehát már nem volt valódi magyar pénz, még akkor sem, ha továbbra is forintnak nevezték. A Központi Bank leállította a kereskedelmi bankok újrafinanszírozását. Beszüntették a bankok és a vállalatok hitelezését, amelynek nyomán tönkrement a feldolgozóipar döntő része. Erre hivatkozva kellett szinte minden jövedelemtermelő egységet külföldiek számára mélyen az értéke alatti áron eladni. Így veszett el a magyar munkavállalók millióinak az életlehetősége.

Külföldi pénzügyi és multinacionális struktúrák vették át a magyar nemzetgazdaság feletti irányítást. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tulajdonába került tömegtájékoztatás gondoskodott a társadalom megtévesztéséről, és a közfigyelmet - a valóban lényegi változás helyett - a kormányzati kiadások szerkezetére és méreteire zúdította. Ezt az alul-és félretájékoztatott emberek legalább részben értették, de ez megakadályozta, hogy a lényegi folyamatokat akárcsak felszínesen is megérthessék.
A döntő változást jelentette az 1991. december 1-jei hatállyal életbe léptetett 1991. évi LXIX számú új MNB törvény, amelyet sorozatosan módosítottak, s amely változtatásokkal fokozatosan leépítették a Központi Bank és az államháztartás közti hitelkapcsolatot. Ezzel elveszett a pénzkibocsátás haszna, (seigniorage) az állam által fizetett és az MNB-t illető kamatbevétel, és természetesen elveszett az eladott vagy felszámolt vállalatok által termelt haszon, amely az amortizáció fedezete volt. (Az amortizálódás az állóeszközök, gépek, épületek fokozatos elhasználódása és értékcsökkenése, illetve megtérülése. Az állóeszközök értékét az amortizáció alapján fokozatosan leírják a vagyonnyilvántartásban.)
Az állam az adósságát már csak külföldi devizában vagy a beáramlott és forintruhába öltöztetett devizában tudta finanszírozni. Ily módon teherré vált számára a pénzforgalom haszna. A leértékelés alá került forintban a megnövelt kamatlábbal egyre kevesebbektől egyre nagyobb adót kellett beszedni, de ez sem tudta fedezni az adósságszolgálathoz szükséges költségeket. Emiatt tovább növekedett az eladósodás. Az adósság-spirált megtervezetten és folyamatosan építették fel a külföldről érkező instruktorok, hogy a jegybankpénzt minél előbb kiszorítsák az általuk beterelt kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzzel. Aki tanulmányozza a Nemzeti Bank adatait, napról követheti a jegybankpénz kivonását és lecserélését a külföldi deviza denominálásával létrejövő, forintnak nevezett és belföldi pénznek látszó, külföldi pénzre. Ezzel nemcsak az állam vesztette el olcsó pénzforrását és tőkejövedelmét, de az elinflálással a lakosság is elvesztette megtakarítását. Az egész folyamat a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia e két univerzális hatáskörű intézményének az irányításával ment végbe.

Varga István idézett tanulmányában ez után rátér arra, hogy a mélyen kiábrándult magyar társadalom tévesen azt hitte, hogy ki tud kerülni az adósságcsapdából és a kamatszolgaságból, ha visszahozza a rendszerváltás előtti politikusokat a hatalomba. A tömegtájékoztatás a költségvetés tarthatatlanságáról beszélt, privatizációt és reformokat sürgetett. Ekkor került sor (1995. március 12-én) a Bokros-csomagnak nevezett, a társadalmat fojtogató intézkedéssorozatra. Ezen a napon írta alá az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, a Szociális Fejlődés Világtalálkozójának záródokumentumát, amely pontosan a Bokros-féle megszorításokkal ellentétes gazdaságpolitikára kötelezte Magyarországot. Ez a dokumentum, amely a „Koppenhágai Nyilatkozat és Cselekvési Terv” elnevezést viselte, és amelyet 117 állam és kormányfő írt alá, elvárja a magyar államtól, hogy szociális piacgazdasági intézkedéseket tesz, amelyeket az alkotmány bevezető része is megkövetel.

Az ENSZ által szervezett csúcstalálkozó záródokumentuma még a betartást ellenőrző felülvizsgálati eljárásról is intézkedik. Egyetlen napon két homlokegyenest ellenkező dokumentum került nyilvánosságra. Az egyik a Bokros-csomag, a szociál-liberális kormány intézkedéseivel, amely kizárólag a nemzetközi finánctőke érdekeit szolgálta, a másik pedig az emberek szociális biztonságát szolgáló és kötelezőérvényű nemzetközi megállapodás. A magyar sajtó és elektronikus tömegtájékoztatás a Bokros-csomaggal foglalkozott. Az emberek szociális jólétére vonatkozó nemzetközi szerződés viszont csupán egyszer, akkor is apróbetűs hírként jelent meg a sajtóban. Egy pénzuralmi rendszerben nyilvánvaló, hogy a Koppenhágai Deklaráció csupán propagandacélokat, megtévesztést és félrevezetést szolgált. A nemzetközi pénzvilágnak ténylegesen nem lehetett célja az abszolút szegénység eltörlésére és a teljes foglalkoztatottságra való törekvés, valamint az e célok eléréséhez szükséges szerkezeti kiigazítások megtétele a pénzügyi és gazdasági szférában.

A nemzetközi pénzhatalom valódi igényeit a Bokros-csomag tartalmazta. Erről az intézkedéssorozatról szakemberek tényekkel és szakmai érvekkel bebizonyították, hogy egyrészt felesleges volt, másrészt rendkívül káros következményekkel járt. Lényege az értékteremtő munkavállalók szorongatása, jövedelmének elvonása és átirányítása a tőke javára. Az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 1997-ben Magyarországról kiadott tanulmánya így minősíti a Bokros-csomagot:
„Az 1995 évi stabilizációs csomag egy sor strukturális intézkedést tartalmazott azzal a céllal, hogy lendületet adjon a folyamatban lévő reformoknak olyan területeken, mint a bankrendszer és a privatizáció. (…) A fenntartható növekedés feltételét helyreállították: a reáljövedelem csökkentése a stabilizációs program által kiválasztott bérmegszorításokkal meghatározta a makrogazdasági fejleményeket, 10%-kal csökkent a személyes fogyasztás, a piacok gyengesége miatt a beruházások jelentősen visszaestek. A GDP növekedés érezhető lassulását eredményezte, de nem a tényleges csökkenését, mert a kiviteli többlet nagyon jelentős volt.

A reálbércsökkenés a jövedelmek számottevő újraelosztását eredményezte a munka rovására és a tőke javára. A belföldi felhasználás visszaesésével drámai módon megjavult a kereskedelmi és a fizetési mérleg. A foglalkoztatás csökkenése folytatódott - … és vannak jelei a növekedés visszatérésének, bár kevés eredményt érnek el az infláció és a munkanélküliség csökkenésében.”
Az OECD hivatkozott jelentése egyértelműen tartalmazza, hogy a pénz visszatartás politikája a hitelek megvonásával a belföldi vállalkozásokat lehetetlenítette el. A betelepült külföldi elegendő forrásokhoz jut az anyavállalatától vagy bankjától. Az export növekedése ennek volt a következménye. A betelepült összeszerelő cégek nem a magyar piacra dolgoznak. A Magyarországon kirendeltségeket nyitó nagy vállalatok az olcsó bérérét és a nagy adókedvezményekért jöttek Magyarországra, vagyis a magyar társadalom többlet tehervállalása árán. A nemzeti összterméken belül az a hányad nőtt gyorsabban, amely jövedelemként el is hagyja az országot. A belföldre termelő hányad csökkent. A bérmunkásként dolgozó magyar munkavállalók hátrányára alakult át a gazdaság szerkezete. Ezeket a folyamatokat a nemzetközi pénzvilág helytartójának a szerepét betöltő Központi Bank, az MNB vezényelte le, amelyet teljes mértékben a nemzetközi pénzügyi struktúrák irányítanak.

Ugyancsak az OECD állapítja meg, hogy az MNB 1995-ben és 1996-ban a központi alkufolyamatot arra használta fel, hogy az erőforrásokat a munkától a tőke felé csoportosítsa át a bérnövekedés jelentős mérséklése és végső soron a reálérték számottevő csökkentése útján. Az MNB függetlensége saját tulajdonosától, a Magyar Államtól lehetővé tette számára, hogy kezdeményező szerepet játsszon olyan inflációs célok meghatározásában, amelyeket aztán be lehetett építeni a bérmegállapodásokba. A ’mester terv’ tehát így összegezhető:
A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia, valamint hazai kooptált érdekcsoportjai eladósítással, pénzkivonással, gazdasági visszaesést hoznak létre, majd a válságra hivatkozva még több elvonással fokozzák a gazdasági szorítást, és ily módon kerül hozzájuk a korábban felhalmozott nemzeti vagyon, a magyar társadalom nemzedékei közös munkájának az eredménye.

1995. október 18-án hozták nyilvánosságra a Nemzetközi Valutaalap követeléseit: Maradjon magas a kamatláb, és egyidejűleg csökkenjenek a munkabérek. Másrészt a kormányzat számoljon fel intézményeket és munkahelyeket, harmadrészt csökkentse az államháztartás és a fizetési mérleg hiányát, végül pedig gyorsítsa fel a köztulajdonú vállalatok és bankok eladását. Közgazdászok, köztük Varga István is, levelet intéztek James Wolfensohn-nak, a Világbank elnökének, amelyben tényekkel alátámasztva, szakszerűen kimutatják, hogy a Nemzetközi Valutaalap követelései nem javítják, hanem rontják az egyensúlyt, rombolják a társadalmat.

A magyar gazdasági szakemberek szerint nemcsak arról van szó, hogy tovább folyik a magyar munkavállalók sarcolása, hanem sok milliárd dollár tűnik el a Nemzeti Bankból. A bér és fogyasztáscsökkentés nem ellensúlyozza az MNB által tervszerűen előidézett inflációt. Rámutattak arra is, hogy az adósságcsökkentést célzó magánosítással mindössze néhány napi kamatot kitevő pénzösszeget lehet ellensúlyozni. A közgazdasági értelmetlenségeket tartalmazó követelések egyfajta „sokkterápiát” kényszerítettek a magyar gazdaságra. 1996-ban nagyarányú privatizálásra került sor, és az ekkor befolyó 167,5 milliárd forintos bevételt elnyelte a mesterségesen előidézett adósságon képződött 170,3 milliárd forintra rúgó árfolyamveszteség, mindez az MNB döntései következtében. Úgyis megfogalmazhatjuk, hogy elveszett a semmiért a közjó szolgálatában álló nemzeti vagyon.

Előnyök helyett felgyorsult az eladósodás, a magyar társadalom tovább szegényedett, még több állás veszett el, romlott a közszolgáltatás, a magyar vállalkozások kiszorultak a privatizációból, és még több gazdasági erőforrás került nemzetgazdasági szinten ellenérték nélkül külföldi tulajdonba. Ennek következtében még több jövedelem áramlott ki Magyarországról, még tovább romlottak az egyensúlyi mutatók. Mindezt nyilvánvalóan tudták az ún. „Bretton Woods-i ikrek”, azaz a Világbank és a Valutaalap is, amelyek kiváló szakembergárdával működnek. Céljuk azonban nem a magyar gazdaság megsegítése, hanem a pénz-világbirodalom érdekében a magyar társadalom megtévesztése volt.
Varga István idézett tanulmányában ezután kitér arra is, hogy a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott bankprivatizáció először államosítást tett szükségessé. Mivel a pénzkivonás tönkretette a gazdaság adósait és a bankokat, ezért ebből az államosításból nem sok jó származott. A közkézen lévő bankrészvényeket bevonták, és az állam ún. „17 éves” futamidejű konszolidációs kötvényekkel feltőkésítette a kereskedelmi bankokat. Ily módon lett e pénzintézetek egyszemélyes tulajdonosa. A kiszemelt új tulajdonosok pedig már mehettek is „játékpénzért” (ez Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ’szakkifejezése’) átvenni a magyar hitelpiacot, hogy azt a nyugatiak leányintézményévé tegyék. A Nemzetközi Valutaalap – a nemzetközi pénzvilág globális vagyonának érdekképviselője – nem féltette a magyar államot attól, hogy további, mintegy 500 milliárd forint adósságot jelentő bankkonszolidációs terhet vesz magára. Attól sem féltette, ha a kormány 14,2 milliárd forintért adja el azt a bankot, amelyet korábban 145 milliárd forint közpénzből tőkésített fel, miközben semmit sem kért a magyar piac átadásáért, és az adott bank ingatlanvagyonáért.

A nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló pénzügyi tanácsadók Magyarország pénzügyi egyensúlyát kizárólag a munkabérektől és a fogyasztástól féltették. Varga István külön kitér a biztosítók eladására. Ugyanis a fenti recept került ekkor is alkalmazásra. 1997-ben már a Nemzeti Bank átláthatatlan veszteségeit kellett az adófizetőknek megtéríteniük. Ez további 1770 milliárd forint hosszúlejáratú hitel átvállalásába került, amely 2009-ben is hatalmas kamatfizetési terhet jelent. A nemzetközi pénzvilágnak a főbehajtója szerepét játszó Nemzetközi Valutaalap a kizárólag magyar állami tulajdont képező MNB-ben tartott fenn irodát magának. Itt vették át azokat a minden részletre kiterjedő jelentéseket, amelyek pontosan tartalmazták Magyarország társadalmi, gazdasági és pénzügyi helyzetét. Ezekre a fontos adatokra a magyar Országgyűlés nem tartott igényt. A Nemzetközi Valutaalap külföldről érkező helyi vezetői később, mint már utaltunk rá, a 100%-ig magyar köztulajdonban lévő MNB alelnökei illetve monetáris tanácsának tagjai lettek.

A Nemzetközi Valutaalap e rezidenseinek tudniuk kellett az MNB-ből eltűnt dollár milliárdokról. Ők azonban nem tiltakoztak, ahogyan nem adtak jelzést az ország pénzügyi helyzetét minősítő szakintézmények sem. A pénzhatalom és a szolgálatában álló tömegtájékoztatás azt a téveszmét terjesztette, hogy a magyar társadalom eladósodásának oka az állam túlfogyasztása.
A külföldi pénzügyi struktúrák számára játékpénzért átengedett magyar bankrendszer folyamatosan fenntartotta és tovább növelte Magyarország eladósodását. A jogilag kizárólag köztulajdonban lévő, de ténylegesen a nemzetközi pénzvilág magánirányítása alá került, vagyis de facto privatizált központi bank, már nem bank-konszolidáció néven, hanem ’adósságcsere’ címén folytatta a magyar nemzetgazdaság eladósítását. Az MNB a költségvetés jegybankkal szemben fennálló korábbi nem kamatozó, vagy csak igen kis mértékben kamatozó fiktív adósságát (amelyet külön számlán tartottak nyilván, és mivel nem kamatozott, nulla-kamatozású, vagyis nullás állománynak neveztek) piaci kamatozásúvá alakították át.
Ezt a csak virtuálisan létező adósságot azért tekinthetjük fiktívnek, mert az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének. Nos, ezt a fiktív tartozást 20 évre visszamenőleg összesítették, és 2029 milliárd forintban állapították meg. Az MNB ebben a nagyságrendben vett fel a pénzpiacokon nagy összegű kamatozó hitelt. Az MNB eme tranzakciója révén a költségvetésnek évi több százmillió forintra rúgó kamatfizetési kötelezettsége keletkezett a nemzetközi pénzvilág magyarországi helytartójaként működő központi bankkal szemben, amely azonban jogilag továbbra is a magyar állam kizárólagos tulajdonában volt. A költségvetés (vagyis a magyar adófizető polgárok) ezeket a kamatokat is csak a pénzpiacról évről évre felvett újabb hitelekkel tudta fizetni.

Az MNB a globális pénzimpérium helytartójaként a privatizáció következtében beérkezett devizát magánál tartotta, az államnak pedig házilag előállított forintot adott tovább. Az ily módon megjelenő óriási összegeket az infláció korlátozása érdekében államkötvények, kincstárjegyek kibocsátásával kellett az MNB-nek magához vonnia a hitelezőktől és a befektetőktől. Ezekért az államkötvényekért és kincstárjegyekért évi 100 milliárd forintnyi többlet kamatot kellett kifizetni. Az MNB a költségvetéstől kapott kamat címén fedezte pénzmennyiség-szabályozási költségeit. De ebből fizette az akkor még tulajdonában lévő kereskedelmi bankok, köztük a bécsi CW-Bank veszteségeit is.

A költségvetésnek a pénzpiacra kibocsátott hitellevelei nagy jövedelmet biztosítottak a betelepült működő tőke és a spekulációs forrótőke számára. Így a költségvetésből az MNB-n keresztül hatalmas kamatokat kellett fizetnie a költségvetésnek olyan összegekért, amelyeket soha nem vett fel. Folyamatosan kivonták a tőkét, így megteremtve a gazdaság állandó tőkebevonás iránti igényét. Az adósságcsapda így alakult át tőkebevonás-csapdává. Ez a finanszírozási mód a gazdaságnak azt a részét tartja az alacsony hatékonyságú  versenyképesség állapotában, amelyik a nemzeti jövedelem nagyobb részét állítja elő. A rendkívül kártékony Bokros-csomag következményei bizonyítják, hogy ez a finanszírozási rendszer a restrikciós szakaszban lehetetlenné teszi a társadalmi újratermelést is. Az így előidézett fizetési mérleg hiány (a kivitt haszon és az adósságszolgálat) a zsaroló helyzetébe hozza a külső pénz- és jövedelem tulajdonosokat.

1997-re már csaknem minden monetáris intézményétől megvált a kormány. A pénzimpérium külföldi ajánlásaira sorozatosan módosították az MNB törvényt, és ily módon az állam már nem láthatott bele az MNB-nél folyó tevékenységbe, például abba, hogy miként kezeli Magyarország devizatartalékát. A nemzetközi pénzügyi struktúrák azonban igényt tartottak a nagy elosztórendszerek kisajátítására is, elsőként a nyugdíjrendszert kívánták az ellenőrzésük alá venni. A nemzetközi pénzvilágnak ezt a mohó vagyonszerzési akcióit Magyarországon reformnak nevezik, és rendszerint jól megszervezett és a lakosság félrevezetését célzó dezinformációs kampánnyal készítik elő.

A nemzetközi pénzvilágnak és a magyarországi kollaboráns pénzügyi technokratáknak sikerült a nyugdíjjárulékok negyedét kötelező módon a magánpénztárakba terelni, és még állami támogatást is szerezni ehhez. Ugyanaz történt, mint korábban a biztosítóknál és a bankoknál. A társadalmat megtévesztették azzal, hogy a pénzpiac jobb gazdája lesz a nyugdíjasok pénzének, mint a rossz gazdának kikiáltott állam. Ma már ismerünk néhány tényt, és ebből kiderül, hogy a kötelezővé tett magán-nyugdíjpénztárak sokkal drágábban működnek, mint az önkéntes pénztárak. A magyarok esetében kétszer drágábbak a nemzetközi átlagnál. A közérdeket képviselő állami közalkalmazottakkal ellentétben a magánszakemberek az inflációs veszteséget sem elérő befektetési hozamaikkal fokozatosan felemésztették, elherdálták a hozzájuk kényszerített emberek megtakarításait.
De vesztett az állam is azzal, hogy azt a pénzt vette kölcsön a magán-nyugdíjpénztáraktól, amelyet járadékként teljes egészében megkaphatott volna, azaz a magán-nyugdíjpénztárak drága működési költségeinek a levonása nélkül. A kamatfizetés növelte az állam eladósodását, ugyanakkor a kifizetett kamatokat nem a nyugdíjak jogosultjai kapták meg, hanem azok, akik ebből a rendszerből luxusélethez jutottak. A trükk tehát az volt, hogy az államot lemondatták a közpénzről, hogy aztán annak egy részét visszavegye kamatozó adósságként. Ezek természetesen rontották az államháztartás egyensúlyi helyzetét, és erre hivatkozva követelni lehetett a nyugdíjkorhatár emelését, a maradék állami vagyon eladását és a szociális kiadások csökkentését.

A pénzuralmi rend szolgálatában álló magánnyugdíjkezelők azt is elérték, hogy a nyugdíj járadékok befizetői eltűrjék megtakarításaik részvényekbe fektetését. A magyar befizetők megtakarításait külföldi tőzsdéken fektették be, ahol ezek az összegek csaknem teljesen elvesztek a nemzetközi részvénypiac összeomlása következtében. Elveszett több mint 100 milliárdnyi nyugdíj-megtakarítás, de ezért Magyarországon senki nem felel, senkit nem vontak eddig felelősségre. Ehelyett folytatódik a társadalom megtévesztése. A mese úgy szól, hogy a bajok oka az állam túlköltekezése, és hogy a társadalom többet fogyaszt, mint amennyi értéket előállít.

A reformnak nevezett közpénz-átcsoportosítás, amely a társadalom pénztőke általi kifosztásának egy legalizált formája, természetesen a társadalombiztosítást is meg akarja szerezni. A globális pénzimpérium végrehajtója, a Nemzetközi Valutaalap, már több mint húsz éve sürgeti az egészségügy kiadásainak csökkentését, a gyógyszerköltségek mérséklését, a kórházi ágyak csökkentését, kórházak tömeges bezárását és a költséges gyógyeljárások kizárását az általános ellátásból. Egyre több tény bizonyítja, hogy a globális pénzimpérium nem nyugszik addig, amíg a magyar állam át nem engedi a teljes egészségügyi rendszert a tőkepiacnak nyerészkedés céljából.

A cél elérésére szokásos módszerüket alkalmazzák: monetáris szigorítással, erőszakolt költségvetési korlátozásokkal először tönkre teszik az intézményeket, hogy aztán pénzügyileg működésképtelenné téve át lehessen venni az ellenőrzésüket. A technika az, hogy fokozatosan egyre kevesebb pénzt adnak a privatizációra vagy bezárásra kiszemelt kórháznak, amely így eladósodik, s a vezetést felelőssé téve a kórházat bezárják, vagy privatizálják.

A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia magyarországi kiszolgálói rendkívül erőszakosan léptek fel az egészségügyi és nyugdíjtípusú társadalombiztosítás felszámolására. A pénzvilág által megvásárolt ún. „szakértők” arról értekeztek, hogy a nyugdíj, az egészségügy nem társadalmi kérdés, hanem pénzügyi és biztosítási, amelyet a finanszírozáshoz értő pénzpiaci szereplőkre kell bízni.


Folytatjuk